November 25-én van a londoni 6:3 évfordulója, de vajon mi volt a mai harmincasok 10 legmeghatározóbb futballélménye és miért? Kinek szurkoltak a magyar fiatalok, amikor a nemzeti válogatottnak nem igazán lehetett? Szubjektív tízes lista a braziloktól a Manchester United-en át a soha véget nem érő éjjelekig.

Ennek az összeállításnak az apropóját két dolog adja. Az egyik, hogy focilázban ég az ország, mivel a Fradi BL-főtáblás szereplése után a válogatott is kijutott a jövő évi Európa-bajnokságra. A másik, hogy írásom publikálásának napján, november 25-én van az évfordulója a múlt évszázad mérkőzésének, az 1953-as londoni 6:3-nak, amikor az Aranycsapat a Wembley Stadionban verte meg a hazai pályán legyőzhetetlennek hitt angolokat.

(KIEGÉSZÍTÉS, 2020. 11. 25.: Sajnos lett egy harmadik szomorú apropó is, hogy a hírek szerint elhunyt Diego Maradona, minden idők egyik legnagyobb játékosa, akinek a pályafutása végét még láthatta az a nemzedék, amelyről ez a cikk szól...)

A 6:3 több nemzedék számára jelentett nemcsak futball-, hanem nemzeti identitásképző élményt is. Csakhogy a mai fiatalok közül már senki sem láthatta élőben, de még felvételről is csak nagyon kevesen. Ez talán most meg fog változni, ugyanis mint azt a remek szakkommentátor és youtuber, Bazska videójából megtudtam, újra bemutatják itthon a teljes mérkőzést, méghozzá digitálisan felújított és részben színes változatban, ami tök jó dolog.

Megihletett kicsit ez a dolog, és feltettem magamnak azt a kérdést, hogyha a 6:3 nem lehetett, akkor vajon mik voltak az én nemzedékem, a magyar futballsikereket már csak hírből ismerő fiatal felnőttek, a 30-40 közöttiek számára a legmeghatározóbb futballélmények? Mely nemzetközi meccsek váltak ikonikussá itthon? Kik váltak kedvenc csapatainkká? Természetesen teljesen szubjektív – és nem rövid! – lista következik, ha szeretnétek, kommentben nyugodtan egészítsétek ki, nektek mi jut még eszetekbe?

Ha tetszett az írás, akkor kövessétek a Facebook-oldalamat, ahol a továbbiakban még több tartalmat, és még gyakrabban tervezek megosztani! Instagramon szintén megtaláltok!

1. Brazília 0–0 Olaszország (tizenegyesekkel: 3–2)
Világbajnoki döntő, Pasadena (Egyesült Államok), 1994. július 17.

Az első nagy világverseny, amire már bizonyára sokan emlékeznek a mostani harmincasok közül. (Az utolsó olyan komoly esemény, ahol ezt megelőzően a magyar válogatott szerepelt, az 1986-os mexikói világbajnokság volt, ám arról a mostani fiatal felnőttek többségének már nem, vagy alig vannak emlékei. Azt az argentinok nyerték Maradona vezényletével.) Az 1994-es vébéről így talán kimondható, hogy ekkor vált az ország feléből a látványosan cselező, támadó brazil foci, a másik feléből pedig az unalmas és többnyire csúnya, ám hatékonyan védekező olasz futball szerelmese. A tragikus hős szerepét Roberto Baggio kapta, aki élete legfontosabb meccsén csúnyán fölé rúgta a tizenegyest. Ennek ellenére is egy generáció ikonjává vált a fickó, és utólag még a frizuráját is meg lehet bocsátani, főleg, hogy 53-évesen is jobban néz ki, mint egy átlag harmincas családapa. A győzelemmel a brazil futball újra visszakerült a csúcsra 24 év után, és ott is maradt egy jó darabig, hiszen a következő két vb-döntőn is szerepelt a dél-amerikai válogatott. És ne feledjük, hogy ennek a meccsnek azért mégiscsak volt egy fontos magyar vonatkozása, hiszen a 90-es évek legjobb játékvezetője, Puhl Sándor vezette.

2. Grasshoppers 0–3 Ferencváros
UEFA-bajnokok ligája csoportmérkőzés, Zürich, 1995. szeptember 13.
Gólok: Lisztes 61', Vincze 82', 90'

Őszintén bevallom, ezt személyesen nem éltem át, és soha nem is voltam nagy FTC drukker, de tény, hogy az elmúlt három évtized legjobb nemzetközi klubszereplése a Fradihoz köthető. Nehéz választani, hogy a Grasshoppers elleni idegenbeli 3-0-s győzelem, vagy a Real Madrid ellen az Üllői úton elért döntetlen volt-e a nagyobb fegyvertény. Azért döntöttem a svájci meccs mellett, mert az volt az első mérkőzésük a főtáblán, ráadásul magabiztos győzelemmel végződött, a közvetítését pedig milliók nézték itthon. Néhány név a Fradi keretéből, akikre talán sokan emlékeznek: Lisztes Krisztián, Mátyus János, Hrutka János, Vincze Ottó, és a tragikusan hirtelen elhunyt Zavadszky Gábor. A Fradi az 95-96-os szezon végén megnyerte a bajnokságot, nemzetközi szinten viszont 15 évet kellett várni, hogy magyar csapat újra BL-főtáblára kerüljön (Debrecen, 2010).

3. Magyarország 1–7 Jugoszlávia
Világbajnoki pótselejtező, Budapest, 1997. október 29.
Gólok: Illés 89' – Brnovics 2', Djukics 6', Szavicsevics 10', Mijatovics 26', 41', 51', Milosevics 64'

Tíz perccel a kezdő sípszó után már hárommal mentek a jugoszlávok, a vége 7-1 lett oda. Ekkor vált teljesen nyilvánvalóvá egy egész nemzedék számára, hogy válogatott szinten a magyar futball megszűnt létezni. Nincs, nem is lesz, teljesen fölösleges foglalkozni vele. Két héttel később a jugók szórtak még nekünk ötöt Belgrádban is, a vége egy nagyon csúnya, 12-1-es összesítésű bukta lett.

„Lesújtó”, fogalmazott a riporter az első meccs félidejében, mire Csank János szövetségi kapitánytól egy lazán, foghegyről odavetett: „hát igen, ez sajnos így igaz”, illetve a „nem tudok mit csinálni”-ra futotta. De instant klasszikussá vált az a válasza is, amit arra a kérdésre adott, hogy mit mond a szünetben a játékosainak ötgólos hátránynál: „Hát azt nem, hogy csak így tovább, az biztos.” Az elkeseredettebbek ezt követően azt sem bánták volna, ha az összes hazai futballgyepet felhintik sóval. Innentől kezdve az emberek végleg a nemzetközi labdarúgás felé fordították tekintetüket, így váltak a magyar srácok kedvenceivé az angol, spanyol, olasz klubcsapatok és válogatottak. Közel húsz évet kellett várni arra, hogy a magyar csapat ismét nemzetközi sikert érjen el. Ezt Jugoszlávia, mint állam már nem érte meg, 2003-ban, hét évvel a mérkőzés után névlegesen megszűnt, majd 2006-ban hivatalosan is szétbomlott Szerbiára és Montenegróra.

4. Juventus 0–1 Real Madrid
UEFA-bajnokok ligája-döntő, Amszterdam, 1998. május 20.
Gól: Mijatović 66'

Ahogy az imént említettem, a következő szűk két évtizedben a futballrajongó magyarok figyelme a nemzetközi foci felé fordult. Az 1998-as BL-döntőt azért gondolom különösen fontosnak, mert két, itthon is igazán népszerű csapat játszotta, a két együttesben felsorakozó játékosok közül pedig jó néhányan váltak az elkövetkező évtized meghatározó focistáivá. Zidane, Del Piero, Roberto Carlos, Raúl, Davids, talán sorolnom sem kell őket, hiszen a most harminc és negyven közötti magyar férfiak a mai napig fejből elmondják a fél kezdőt bármelyik csapatból. De nemcsak emiatt volt ez a meccs különös jelentőségű, hanem azért is, mert több mint 30 év szünet, az 1966-os BEK-győzelem után ült vissza a Real az európai klubfutball trónjára. Ahonnan azóta sem igazán akarnak elmozdulni, nyertek is még hozzá hat címet. Ebből egyet, a 2002-eset annak a Zinedine Zidane-nak a segítségével, aki 98-ban még a Juventust erősítette. Apropó, Juventus. A torinói csapatnak a megnyert 96-os után ez volt sorozatban a második elbukott BL-döntője, és nem jártak szerencsével az elkövetkező két évtizedben sem: 2003-ban, 2015-ben és 2017-ben is meg kellett elégedniük a második hellyel.

5. Brazília 0–3 Franciaország
Világbajnoki döntő, Párizs, 1998. július 12.
Gólok: Zidane 27', 45+1', Petit 90+3'

A világversenyeken továbbra sem lehet a magyar csapatnak szurkolni, így maradtak a más országok válogatottjai, ki-ki szimpátiája, mentalitása, vérmérséklete alapján választ magának csapatot. A brazilok ekkor is nagyon népszerűek itthon, a franciák – akárcsak a németek – valahogy sosem váltak azzá. (Talán a történelmi sérelmek – trianon, világháborúk, 54-es vébédöntő, stb. – miatt?) Ekkor is mindenki a brazilok győzelmét várta – remélte –, végül sima 3-0 lett a franciáknak, teljesen megérdemelten, amin az sem változtat, hogy a legnépszerűbb brazilnak, az első és eredeti Ronaldónak epilepsziás rohama volt a meccs előtt. Franciaország ezzel egyértelműen és véglegesen feltört a top futballnemzetek közé. Hatalmas csapat volt, olyan nevekkel, mint Barthez, Thuram, Desailly, Lizarazu, Deschamps, Djorkaeff és persze Zidane. Nem sokkal később ugyanők megnyerték a 2000-es Eb-döntőt, majd ismét világbajnoki finálét játszottak 2006-ban, csupán 11-esekkel kapva ki az olaszoktól. Jelenleg is a franciák a világbajnokok, magabiztosan nyerték a 2018-as tornát. A brazil válogatott sem maradt sokáig vébé cím nélkül, négy évvel később a legendás R-betűsek – Roberto Carlos, Rivaldo, Ronaldinho és Ronaldo – megnyerték Brazília ötödik világbajnoki trófeáját.

6. Manchester United 2–1 Bayern München
UEFA-bajnokok ligája-döntő, Barcelona, 1999. május 26.
Gólok: Sheringham 90+1', Solskjær 90+3' – Basler 6'

Ez a legfájóbb emlék számomra, bár már messze nem fáj annyira, mint 1999. május 27-ének reggelén, amikor hiába mentem kerülőúton az iskolába, az osztálytársaim már az ablakból lógtak, hogy kárörvendőn kiröhöghessenek. Akkor még hétköznap játszották a döntőket, másnap suli volt. Szerintem én voltam az egész iskolában, de lehet, hogy egész Magyarországon az egyetlen, aki már akkor is a németeknek szurkolt. Ahogy említettem, őket felénk nem divat szeretni, a magyarok többsége a braziloknak, az angoloknak vagy az olaszoknak drukkol. Azért is volt elkeserítő a végeredmény, mert végig a Bayern játszott jobban, szebben, a Unitednak pedig hatalmas szerencséje volt. De mégsem lehet azt mondani, hogy ne érdemelték volna meg a címet, legendás csapat volt, olyan játékosokkal, mint Peter Schmeichel, Ryan Giggs, David Backham, Paul Scholes vagy Roy Keane. Nem véletlen, hogy ugyanabban az évben megnyerték a bajnokságot és az FA-kupát is, ezzel ők lettek az első triplázó angol csapat.

A Manchester meghatározó maradt a következő másfél évtizedben is, kétszer elveszítettek, egyszer nyertek BL-döntőt, majd az edzőlegenda Alex Ferguson 2013-ban visszavonult, és a múlt évtized második felében már nem voltak igazán komoly tényezők. A Bayern két évvel később végre behúzta a BL-címet, huszonöt év, az 1976-os Beckenbauer-féle csapat BEK-győzelme óta először. Ez is korszakos csapat volt, Kahn, Effenberg, Elber, Scholl, Lizarazu és Salihamidžić, na meg a legendás edző, Ottmar Hitzfeld. A 2000-es évek második felében nemzetközi szinten nem sok babér termett nekik, 2010-től azonban folyamatosan ott vannak az élmezőnyben, akárcsak a Bayern keretével mindig elég komoly átfedést mutató német válogatott. Négyszer szerepeltek döntőben, ebből kettőt megnyertek, jelenleg is ők a torna címvédői, miután a CoVid-járvány miatt augusztusban rendezett döntőn legyőzték a Paris Saint-Germain arab olajmilliárdosok által összevásárolt, a brazil Neymar által vezetett csapatát.

7. Olaszország 0–0 Hollandia (tizenegyesekkel 3–1)
Európa-bajnoki elődöntő, Amszterdam, 2000. június 29.

A holland válogatott általában szépen játszik, közönség- és szakkommentátor-kedvenc, aztán a torna végén nem nyernek semmit. Kis túlzással legalábbis. Valahogy így történt ez 2000-ben is, amikor a hazai rendezésű Eb favoritjaiként a jugók 6-1-es alázása után szembe kerültek az olaszokkal. A támadó focijáról híres Oranje a védekező futball nagymestereivel. Bergkamp, Kluivert és Overmars Maldinivel, Nestával és Cannavaróval szemben. Persze, hogy a hollandok játszottak jobban, szebben, az olaszok viszont mintha testületileg szarba léptek volna a meccs előtt, mind a tizenegyen. A rendes játékidő úgy lett 0-0, hogy a hollandok nagyrészt emberelőnyben (bocsánat, elsőre emberhátrányt írtam!) játszottak és két büntetőt is kihagytak. Mivel a hosszabbításban sem született gól, jöhettek a tizenegyesek, ám a lélektani harcot értelemszerűen már azelőtt megnyerték az olaszok, mielőtt a büntetőpárbaj elkezdődött volna. Eztán megcsodálhattuk generációnk „panekázását”, amikor Totti nagyon szemtelenül átverte a holland van der Sart; illetve Jaap Stam jóvoltából azt is, hogyan lehet a lehető legnagyobb erővel fölé rúgni egy tizenegyest. Az olaszok így tovább mentek, ám a döntőben kikaptak a franciáktól, akiknek hat évvel később a vb-döntőn vághattak vissza. A holland válogatottat azóta is elkerül a nagy siker, a 2010-es világbajnokságon ugyan döntőbe jutottak, ám kikaptak a világot akkor épp domináló spanyoloktól. Ez már a harmadik elveszített vb-döntőjük volt.

8. Barcelona 3–1 Manchester United
UEFA-bajnokok ligája-döntő, London, 2011. május 28.
Gólok: Pedro 27', Messi 54', Villa 69' – Rooney 34'

Több dolog miatt gondolom ezt a meccset emlékezetesebbnek, mint sok más, egyébként remek BL-döntőt. Egyrészt ekkor tombolt leginkább itthon a spanyol/katalán futball, a tiki-taka iránti rajongás. Mindenki csodálta a Barca zsenijeit, az edző Guardiolát, valamint Xavit, Iniestát és persze Messit. Az első BL-döntőt játszották az új Wembley Stadionban, amelyet annak a helyére építettek, ahol a cikk elején említett évszázad mérkőzését is játszottuk. Öt év alatt ez volt a Barca harmadik BL-címe, ebből kétszer azt a Manchester Unitedet győzték le, akik innentől kezdve már nem jutottak el többé az európai klubfoci trónjának közelébe. Sir Alex Ferguson, Paul Scholes, Ryan Giggs nem sokkal később visszavonultak, Rooney és Rio Ferdinand távozott a csapattól, ezzel véget ért egy korszak, elbúcsúzott a Vörös Ördögök nagy generációja. A meccsnek volt magyar vonatkozása, Kassai Viktor vezette.

Németország 7–1 Brazília
Világbajnoki elődöntő, Belo Horizonte (Brazília), 2014. július 8.
Gólok: Müller 11', Klose 23', Kroos 24', 26', Khedira 29', Schürrle 69', 79' – Oscar 90'

Örök német-szurkolóként imádtam ennek a meccsnek minden percét, bár a végén bosszankodtam kicsit a bekapott gól miatt, kár volt érte. Egy korszakos német válogatottat láthattunk játszani, olyan nevekkel, mint Neuer, Lahm, Boateng, Schweinsteiger, Müller, Özil és Klose. De nemcsak a német futball diadala volt ez, hanem az európai focié is, végképp bizonyossá téve, hogy leáldozott a dekázgatások és biciklicselek sorozatából álló bohóckodásnak, amit tradiconálisan a brazil, vagy dél-amerikai focinak tartanak. A döntőben aztán következett a másik dél-amerikai csapat, az argentinok, akik kicsit keményebben állták a sarat, de ez ellen a német válogatott ellen nekik is fejet kellett hajtaniuk.

10. Magyarország 3–3 Portugália
Európa-bajnoki csoportmérkőzés, Lyon, 2016. június 22.
Gólok: Gera 19', Dzsudzsák 47', 55' – Nani 42', Ronaldo 50', 62'

Mi mással végződhetne ez a felsorolás, mint a nagy visszatéréssel, „az éjjelel, amely soha nem ért véget”, ahol egy teljes, magyar fociból kiábrándult nemzedék nyerte vissza a hitét, hogy itt nemcsak más nemzeteknek lehet drukkolni világversenyen, hanem akár a mieinknek is. Harminc év kellett hozzá, ennyi idő telt el 1986-hoz, az utolsó nagy, magyarokat is szerepeltető világeseményhez, a mexikói világbajnoksághoz képest. Nem nehéz kiszámolnom ezt, hiszen én magam is 1986-ban születtem, így épp harminc évesen ülhettem a Kertész utcai Stifler kocsma direkt az Eb-re kivetítőkkel telepakolt teraszán, ölemben a kiskutyámmal, mellettem a testvéremmel, egy jó barátommal és az akkori kedvesemmel. Elképesztő élmény volt látni, ahogy potyogtak a magyar gólok, a későbbi bajnok portugálok pedig csak futottak az eredmény után, miközben a világ akkori talán legjobb focistája, Ronaldo olyan dühös volt, hogy majd felrobbant szegény.

El sem akartuk hinni, mit látunk. A góloknál olyan őrjöngés futott át a csurig telt helyen, amilyenben addig még sosem volt részem, Artúr kiskutyám is felspanolta magát és ugatással örvendezett a magyar góloknak. És ahogy mind tudjuk, utána az éjjel nem is akart véget érni, a tömeg hömpölyögve ünnepelt a nagykörúton. Felemelő volt. Az, hogy utána simán kiestünk a belgák ellen, már nem számított, hiszem megvolt AZ ÉLMÉNY, amire egy teljes fociszerető nemzedék vágyott évtizedek óta, és ezt már senki nem tudja elvenni tőlük. A csoda szerencsére nem bizonyult egyszerinek, úgy tűnik, hogy a magyar foci felfelé ívelőben van, ott leszünk a jövő évi Eb-n is, melynek Budapesten lesznek a meccsei. A Ferencváros BL-főtáblás, ilyen se mostanában történt utoljára, tegnap éppen hogy csak kikaptak a Juventus otthonában. Nyilván ismét Ronaldo volt a főellenség.

Honorable mentions… akik épp, hogy lemaradtak…

Zalaegerszegi TE 1–0 Manchester United
UEFA-bajnokok ligája selejtező, Budapest, 2002. augusztus 14.
Gól: Koplárovics 90'

Goooóóól! Koplárovics! Ki ne emlékezne Koplárovics Bééééééla kilencvenedik percben rúgott góljára? Egy nyúlfarknyi kis magyar focisiker a kudarccal teli évtizedek árnyékában. És persze Koplárovics, az „Ördögűző” ötperces hírneve. A Zalaegerszeg sajnos nem tudta folytatni a bravúrt, a visszavágón az angolok nyertek simán, 5-0-ra az Old Traffordon, de a zalaegerszegi csoda örökké emlékezetes marad.

Milan 3–3 Liverpool (tizenegyesekkel 2–3)
UEFA-bajnokok ligája-döntő, Isztambul, 2005. május 25.
Gólok: Maldini 1', Crespo 39', 44' – Gerrard 54', Šmicer 56', Alonso 60'

Félidőben 3-0-s előnyből nem lehet elveszíteni egy mérkőzést. Pontosan tudták ezt azok a csalódott Liverpool-drukkerek is, akik inkább aludni mentek, hogy ne idegesítsék tovább magukat. Másnap reggel aztán meglepve olvasták a sporthíreket. Korszakos játékosok voltak mindkét csapatban, Maldini, Cafu, Nesta, Pirlo, Kaká, Sevcsenko, Crespo, a másik oldalon Carragher, Xabi Alonso, Gerrard és még sokan mások. Két évvel később a Milan visszavágott és 2-1-re megnyerte a BL-döntőt, de ez a meccs a csodával határos fordítás miatt kiemelkedik a BL történetéből.

Ha tetszett az írás, akkor kövessétek a Facebook-oldalamat! Instagramon szintén megtaláltok!