A novella eredetileg a Tobacco magazin téli különszámában jelent meg nyomtatásban. Hogy online is olvashassátok, a főszerkesztő engedélyével itt teszem közzé kisebb módosításokkal. Ha tetszett az írás, kövessétek a Facebook-oldalamat, illetve az Instagramon is megtaláltok!

Szerettem a reggeleket, amikor én nyitottam. Egy üzlet nyitásában van valami felemelő. Amikor elfordítod azt a kis táblát az ajtón, érdemi változást hozol létre a világban, hatást gyakorolsz emberek életére, mindennapjaira. Kitárod a kapukat, s a vendégek máris özönlenek.

Lassan, komótosan tekertem fel a rácsot a bejárat elől. Néhány perccel hat előtt jártunk, még bőven sötét volt, de legalább már vége a kijárási tilalomnak, bár az engem amúgy sem igen érintett, a főnök rendes volt, kiállította a munkahelyi igazolást. Szükségem is volt rá, mert mire este hétkor bezártam, végeztem a zárással, és még egy kicsit feltakarítottam a kócerájt, sokszor már háromnegyed nyolc volt, nekem meg Pesterzsébetre kellett kibuszoznom.

Előző nap a főnök zárta a boltot, a pulton egy karácsonyi égősort találtam, papírdarabra írt üzenet társaságában. „Tedd ki lécci a kirakatba!" Ideje volt már, december közepére az egész város karácsonyi fényekben pompázott. Nem is értettem, miért tartott ennyi ideig beszerezni egy nyavalyás égősort.

Józsi bá öt perccel nyitás után már bent volt. A miénk volt az egyetlen dohánybolt a környéken, amelyik lottózóként is működött. Hiába, egy rendes magyar embernek mégiscsak a kávé, cigi, Tippmix az igazi szentháromsága.

Ráadásul szombat volt, lóversenynap, ami igencsak felbolydította a környék férfiúit. Józsi bá már hozta is az első kitöltött szelvényt.

– Adjál egy hosszúkávét is, Tibike!

– Aztán van-e valami jó tippje mára, Józsi bá?

– Hát hogyne lenne! Délután fog futni Blue Sky. Az a legjobb mén most a kategóriájában.

– Hát akkor nem is fizet sokat, gondolom.

– Dehogynem, nagyon alulértékelik. Múltkor kapott egy szaruhártya-gyulladást. Mostanra viszont teljesen jól van, ismerem a zsokét. Nagyot fog ma menni, meglásd. Mi meg nagyot szakítunk! – dörzsölte a kezét.

Bírtam a kisöreget, a nyugdíj előtt állítólag könyvelő volt, szóval értett a pénzhez, és a tippjei általában bejöttek. El is határoztam, hogy felteszek egy tízest erre a Blue Sky-ra. Hátha meglesz a karácsonyi ajándékok ára.

Részlet Koltai Róbert Sose halunk meg című filmjéből

Az öreg után elkezdtek szállingózni a fiatalabbak is, reggel kilencre már sor állt a trafik előtt. A járvány miatt nem engedhettem be mindenkit, legfeljebb öt ember tartózkodhatott egyszerre a lottózótérben, a többiek kint fagyoskodtak. A nap viszonylagos eseménytelenségben telt. Dél körül megérkezett Lacika az egyik beszállítónktól. Az övék volt a környék kedvenc cigimárkája, így Lacika járt hozzánk legtöbbet a területi képviselők közül. Egész jól össze haverkodtunk. Kitettem a Rögtön jövök táblát, hogy nyugiban tudjunk beszélgetni. Az egyik új, kék dobozos tételen megakadt a szemem.

– Te, ez micsoda? – kérdeztem Lacikát.

– Új cucc. Úgy hívják, Blue Sky.

– Ne szívass!

– Nem szívatlak, miért szívatnálak?

– Tényleg így hívják?

– Tényleg.

– Behalok. Így hívják a lovat, amire nemsokára fogadnom kell.

– Na, ez akkor tuti valami égi jel! – vigyorgott Lacika.

Elrendezgettük a polcokat és amikor végeztünk, szokás szerint kimentünk hátra, a belső udvarba elszívni egy cigit. Felmarkoltam egyet az újfajta cigiből, kibontottam, rágyújtottunk.

– Csajokkal mizu? – kérdezte.

– Áh, nem sok minden.

– Tindert felraktad már?

– Fel, ahogy ajánlottad. Van pár matchem, de semmi extra.

– Majd belejössz. Nézd, most vele kavarok, ott melózik a Dohány-utcai trafikban – már mutatta is a lányt Instagramon. A képek alapján helyesnek tűnt.

Lacika hamarosan továbbállt, levettem a Rögtön jövök táblát, és máris pörögtek be a vásárlók. Amint eljött egy leheletnyi szünet, nekiálltam kitölteni a szelvényemet, ám ekkor belépett a trafikba egy magas, barna hajú nő. Sokszor fordul elő, hogy ismerősnek tűnik valaki, de így, hogy mindenki maszkot visel, nem mindig könnyű ezt megállapítani. A törzsvendégeket persze idővel megtanulja az ember, őket lassan már maszkról is megismerem, a Free SZFE maszkos Petra, a tacskós maszkos Szabi, a pókemberes Zsolti.

Ez a lány viszont más volt. Nem tűnt törzsvendégnek, de biztosan éreztem, hogy láttam már valahol ezeket a nagy, mélykék szemeket. Csak épp nem tudtam rájönni, hol és mi kor. Két doboz cigit vásárolt, aztán a telefonjára nézett, és kért egy kávét is.

Megállt a könyöklőnél, kevergette a kávét, közben néha pötyögött valamit a telefonján, mire az szolid pittyegésekkel válaszolt. Egyértelműen az ideálom volt, magas, barna hajú, de abban is biztos voltam, hogy nem randiztam vele, ahogy abban is, hogy ezt valamikor, a múltban valószínűleg megbántam. A telefonja újra pittyegett, és ekkor végre, de csak egy pillanatra letolta a sima, fekete maszkot, sietve felhörpintette a kávét és kilépett az üzletből. A pulthoz épp odalépett az egyik törzsvendég, a Feri, a közös képviselő az épületben, ahol az üzletünk is található. Feladott egy kenót, és miközben a szelvényét bedugtam a gépbe, így, hogy már láttam az egész arcát, beugrott, honnan ismerem.

Pultos volt a Könyvtár Klubban, az ELTE melletti kertkocsmában. Egy időben sokat jártunk oda a haverokkal. Beszélgettünk néha, de én akkor még együtt voltam az első nagy szerelmemmel. Aztán egyszer csak nem szolgált fel minket többé. Mikor rákérdeztem, hová tűnt, mondták, hogy kiment Erasmussal Spanyolországba. Ennek már jó öt éve lehetett.

– Te Feri, figyelj egy pillanatra a kasszára – kiáltottam hirtelen, és nindzsamozdulattal vetődtem ki a pultból, majd ki az ajtón, az utcára. Balra néztem, semmi, aztán egyből jobbra, és megláttam a lányt. A sarki barkácsbolt előtt ácsorgott.

- Szia! – köszöntem, mire meglepődve rám nézett. – Nem te dolgoztál véletlenül a Könyvtár Klubban úgy öt éve? – arca ekkor felderült, és azok a mélykék szemek mintha még kékebbek lettek volna.

– De igen, még az egyetem alatt. De ez nyolc éve volt inkább, nem öt – válaszolta nevetve.

Letoltam a maszkomat, ő fenn hagyta a sajátját.

– Ha esetleg emlékszel, én voltam az a srác, aki mindig könyvet olvasott, miközben vártam a haverokat!

Ekkor kinyílt a barkácsbolt ajtaja, babakocsit toló férfi lépett ki rajta. A babakocsiban egy kislány csücsült, pont olyan formájú és olyan mélykék szeme volt, mint a lánynak. A babakocsi alsó része tele volt pakolva festékes dobozokkal. A lány belekarolt a férfiba.

– Képzeld, kicsim, összefutottam egy régi ismerőssel az egyetemi évekből!

– Szevasz – mondta unott hangon a fickó. Magas, megtermett hím volt, a Marvel szuperhősös maszkban olyan hatást keltett, mint egy nagy gyerek.

– Viszont nekünk most mennünk kell, mert még csak felénél tartunk a bevásárlásnak! Szép napot neked! – mondta a lány, majd egy másba karolva elindultak és eltűntek a sarok mögött.

Ahogy visszamentem, az ajtóban megálltam. Nem érdekelt, hogy ott hagytam a kasszát, tudtam, hogy Feriben megbízhatok. Megtapogattam a zsebemet, még ott pihent benne a kék cigi. Kivettem egy szálat és rágyújtottam. Azon gondolkodtam, vajon miért a pasi tolta a babakocsit? Aztán arra jutottam, hogy a barkácsbolt mégiscsak férfi territórium, dohányboltba meg ugye nem ildomos gyereket behozni.

Elnyomtam a csikket és visszamentem. Ahogy beléptem, mindenki a falra fölszerelt kivetítőt nézte. Tekintetem követte az övékét. Blue Sky-t mutatta a kamera, ott futott az élen, két-három testhossz előnnyel vezetett. Már alig volt száz méter a befutóig.

Ha tetszett az írás, kövessétek a Facebook-oldalamat, ahol a továbbiakban még több tartalmat, még gyakrabban fogok megosztani! Instagramon szintén megtaláltok!