A novella eredeti változata a 2019. decemberi Tobacco Play Tél magazinban jelent meg. Mivel a lap tartalma az interneten nem olvasható, így a főszerkesztő engedélyével, kisebb változtatásokkal itt mutatom meg nektek a szöveget. Fogadjátok olyan szeretettel, ahogy én írtam nektek, és boldog karácsonyt!

– Írok magának beutalót fürdőterápiára. Hova szeretne menni? Lukács, Széchenyi, Gellért?

– Gellért – nyögtem ki némi töprengés után, bizonytalanul. Fogalmam sem volt, mi a különbség köztük, egykori műszaki egyetemistaként a Gellértet legalább ismertem. Télen ért a síbaleset, a fürdőterápia már a kezelés végét jelentette, április közepén jártunk.

A szállótól mindössze köpésnyire volt egy különleges kis hely: egyszerre szolgált kávézóként, lottózóként és Nemzeti Dohányboltként, mindezt egy kis terasszal tetézve, ahová ki lehetett ülni, elszürcsölni az egyébként nem különösebben finom latte machiatót vagy elszívni egy cigit a Bartók Béla út kellemes vibrálásának közepette. Ezen a kis teraszon találkoztam először Nórával. Aztán onnantól kezdve ugyanott, immár minden csütörtök este.

Szokványosan indult a dolog: tüzet kért tőlem, én adtam. Én erőset szívtam, ő gyengét, de egyikünket sem zavarta az ízlésbeli különbség. Mindkettőnk teste ontotta a gyógyvíz illatát és melegségét. Igazság szerint már odabent, a Gellért fürdőben észrevettem őt, de a tejfelgőztől homályos kabinban nem jutott eszembe, hogy beszédbe elegyedjek vele. Odakint viszont, ezen a kellemes tavaszi estén a Bartók Béla úti kis teraszon hamar egymásra hangolódtunk.

A tíz év korkülönbség az ő javára épp elegendőnek tűnt, hogy ne legyen baj belőle. Hogy nagy baj ne legyen belőle. Hogy ne kezdjen el követelőzni. Hogy ne kezdjek el követelőzni. Nehezebben átjárható akadálynak éreztem az életkort, mint a két jegygyűrűt, melyek ujjainkat szorongatták, és amelyeket mindketten akkurátusan lehúztunk magunkról, mielőtt immár közösen, kézen fogva beléptünk a fülledt gőzkabinokba.

A családjának a Gellérttől nem messze volt egy szépen felújított kis lakása. Egy ideje üresen állt, mert túl olcsón nem akarták kiadni, a brit legénybúcsús turistáktól viszont kirázta őket a hideg. Nekünk épp kapóra jött. Gyönyörű épületben helyezkedett el. Az erkélyekkel tagolt, fehér falakat befutotta a borostyán, a korlátokon dús, élénk virágbokrok pompáztak. a szűk utca fölött lebegő erkélyről a Gellért kivilágított kupolájában lehetett gyönyörködni, ami kiváltképp éjszaka jelentett megkapó látványt.

Kis idillünk hónapjai alatt folyamatosan váltakozó fázisokban voltak a férjével. Se vele, se nélkülem. Egy idő után külön költöztek, immár hivatalosan is övé lett a borostyánerkélyes lakás. Onnantól kezdve többé már nem a fürdőben találkoztunk.

Én továbbra is igyekeztem tartani a látszatot, az autót a Gellért mellett parkoltam le, elszívtam egy cigit a kis dohánybolt teraszán, sietve ledobtam a cuccomat a fürdőben, az öltözőben hagytam a mobilt, nehogy az Iphone mindent tudó GPS-regisztere leleplezzen, majd átsétáltam hozzá, csöngettem, fölmentünk, szeretkeztünk, beszélgettünk, aztán kezdtük elölről ugyanezt.

– A kurvát bámulod?

– Dehogy bámulom – hazudtam sietve.

– Felőlem bámulhatod. Nem érdekel. Felőlem lehetsz vele is helyettem.

– Jaj, ne csináld már! – fordultam be az erkélyről.

– Miért járnék kurvához, mikor itt vagy te nekem?

Ez némileg korábban szaladt ki a számon, mint hogy a jelentését fölfogtam volna.

Akkora pofont kaptam, talán még a Gellért fürdő világító kupolája is összerezzent egy pillanatra az éjszakában. Nóra úgy dobott ki a lakásból, a zoknimat is a szecessziós folyosón kellett magamra ráncigálni. Mi mást tehettem volna: kelletlenül elsétáltam a kis boltba, kértem egy presszót és kiöntöttem a lelkemet a pultos srácnak.

Persze hogy a kurvát bámultam.

A szemközti épület tökéletes tükörképe volt a Nóráénak, vélhetően direkt építették úgy. Ugyanazok az ívek, rácsok, erkélyek, pontosan ugyanaz az ornamentika. Az övével szemközt elhelyezkedő lakás az első néhány hónapban üresen állt, majd egyik napról a másikra felgyulladtak a fények, és kétrészes, bordó függöny került a nagyablak elé, amely ritkán volt elhúzva, és akkor is csak pár másodpercig. Néhány pillanatra felvillant egy kéz, egy fehérneműs felsőtest, egy barna hajzuhatag. Azon az estén azt vettem észre, hogy nyitva az ablak, és odabent, a lakás mélyén pislákol valami fény. a félhomályból felbukkant egy sötét kontúrral határolt női alak, valami szövetdarabot lobogtatva.

Mire az ablakhoz ért, és az utcai lámpák fénye rávetült, sajnos már maga köré tekerte a törülközőt. Ahogy a két ablaktábla felé nyúlt, meglepetten pillantott át a keskeny utcaszakadék túloldalára. Barna haja vizesen, csomókban lógott, teste törülközőbe tekerve is bizalomkeltő volt. Egészen kicsit, egy rövid pillanatra elmosolyodott – talán a meglepett arckifejezésemen –, behajtotta az ablakokat és gyors mozdulattal elhúzta a bordó sötétítőt.

Jó néhány hónap telt el így, már közeledett a karácsony, és bár nem vagyok nagy ajándékozó, de épp azon törtem a fejem, hogy mit vehetnék Nórának ajándékba. Bár hivatalosan továbbra sem volt köztünk semmi, csupán szeretők voltunk, valami apróságot mégiscsak illene – gondoltam magamban. Ekkortájt azonban egyre gyakrabban kezdte lemondani a találkozókat gyanús kifogásokkal. Egyik alkalommal aztán küldött egy SMS-t, melyben azt írta, mi lenne, ha aznap este megint a Gellért melletti kávézóban találkoznánk, mint a régi szép időkben?

– Nézd, nem fogok köntörfalazni: szerelmes lettem – mondta, jelentőségteljesen a szemembe nézve. Odakint ücsörögtünk, nagykabátban, szürcsöltük a kávét és szívtuk a cigit, közben suhant mellettünk Buda nyüzsgő forgalma, és csak úgy vibráltak a fények.

A katarzis mégis elmaradt. Kavargattam tovább a kávét, kifújtam a füstöt, és őszintén, mosolyogva válaszoltam.

– Hát ez nagyszerű! Már nagyon megérdemelted.

Hazakísértem. Sokáig sétáltunk a Bartók Béla út karácsonyi díszekkel gyönyörűen kivilágított oszlopai alatt, mielőtt befordultunk volna a kis mellékutcába. Azt hiszem, az első olyan alkalom volt, amikor nem mentem fel a borostyánerkélyes lakásba. Öleléssel váltunk el a kapualjban, megbeszéltük, hogy barátok maradunk, és elmegyünk néha kávézni a kis dohányboltba meg olykor ebédelni egyet a Gellért éttermébe. Azóta mondjuk nem láttam. Azt hiszem, ez így van rendjén.

Ahogy eltűnt a lépcsőfordulóban, egy nagyobb szellő vágott át az utcán. Fáztam. Végül is nem csoda: december közepén jártunk. a túloldali, piros lámpás lakás ablakán be volt húzva a bordó sötétítő, de láttam, fény szűrődik ki bentről. Átsétáltam a szemközti kapualjba, elkezdtem böngészni a neveket a kapucsengőn. Konrád, Tollner, Bácskay… a második oszlop közepén volt egy sor, amelyen nem szerepelt név, csupán annyi volt odaírva: HOSTEL. Kézzel, vastag, piros filctollal írva. Felcsöngettem.

Ha érdekelnek egyéb írásaim is, kövesd az oldalamat Facebookon!