A következő novella eredetileg a Tobacco Magazin nyári, nyomtatott lapszámában jelent meg, online először és kizárólag itt olvashatjátok.

Néhány hete használta még csak, de kicsit már kezdte unni a Tindert. Épp egy irodavezető lánnyal kavart. Magas, barna hajú volt, külsőre szinte az ideálja, viszont kissé sokat beszélt. Bár nemigen volt olyan nő, aki hozzá képest ne beszélt volna sokat. Évinek hívták, az ismerkedésük négy napja alatt több szelfit küldött magáról, mint Kata egész együttlétük során. Aznap estére elhívta vacsorázni a Két Szerecsenbe. Magának sem tudta megmagyarázni, miért pont oda, abba az étterembe, ahol az első randijuk volt Katával. Hiszen pontosan érezte, hogy küldhet akármennyi szelfit, ez a lány öt év alatt sem tudja elérni, hogy úgy beleszeressen, ahogy Katába egykor öt óra alatt.

Fotó: Mike Licht, NotionsCapital.com

Nem akart ezen agyalni, inkább elővette a telefonját. A haverjai sokszor kérdezték, hogy tinderezik-e, hisz mégiscsak eltelt már egy év azóta, hogy Kata elhagyta. Mindig letagadta. Kicsit tényleg szégyellte is, és hát tulajdonképp ő maga sem szerette igazán az internetes játszmázást. Mióta felrakta a telefonra, mindössze ez a fura szelfikirálynő jött össze neki. Azért csak rákoppintott ismét a kis piros ikonra. Az első találat egy molett óvónő volt, a második egy nagyon filigrán, a képek alapján igazi, elkényeztetett budai úrilány. Egy óvónő túl kedves hozzám – gondolta, és balra húzta, ami egyenértékű volt azzal, hogy soha többé nem kerül elé még egyszer a fotója. A budai marketinges csajszit azért jobbra húzta, hátha.

Felbukkant a következő jelölt, egy vörös hajú, piercinges lány. A kép láttán megmerevedtek az ujjai. Először csak abban volt biztos, hogy ismeri valahonnan, de nem sikerült rájönnie, honnan. Azt is érezte, hogy az emlék egészen régről, évekkel korábbról tülekedik elő. Másodpercekig nézte a hullámvörös hajzuhatagot, az ezüstpiercinget a bal orrcimpában, a valószerűtlenül csillogó, mandulavágású kék szemeket, aztán beugrott neki a kép, ahogy ott áll egy pult előtt, s megkérdezi, hogy árulnak-e csokoládét.

 Forrás: Pixabay

– Én is nagyon szeretem a csokit, de nem tudom, láttad-e kint a táblát, ez egy Nemzeti Dohánybolt. Ahogy kinézem, biztos lesz egyszer Nemzeti Csokibolt is, de itt alapvetően cigit árulunk.

Kétségbeesetten nézett szét a boltban. Akadt azért pár egyéb portéka is: sörök – főleg Kőbányai, Arany Ászok és Borsodi, de abból rengeteg kartonnal –, üdítők, Cola, Cola Zero, Fanta, citromos Cola meg ki tudja, még mi, valamint ásványvizes zsugorok tucatjai.

– Akkor egy ásványvizet kérek – nyögte ki végül, de még ekkor sem nyugodhatott.

– Mentes vagy savas? – kérdezett vissza a lány.

– Kellett ez nekem? – gondolta magában.

 Fotó: Google

Pár perccel azelőtt még a kerékpárján ült. A körútról fordult be a Király utcába. Egy darabig kerülgette a taxikat, aztán az Izabella utca sarkán félrehúzódott. Egy parkolási táblához lakatolta a kerékpárt. Kata küldte el egy ottani zárszaküzletbe, mert rögeszméjévé vált, hogy a lakásuk ajtaján lévő zár nem biztonságos.

– És velem mi lesz, ki véd majd meg, amikor te folyton ilyen csilivili céges utakon nyaralgatsz? – kérdezte tőle halál őszintén.

Kapcsolatuk teljes ideje alatt egyszer járt Prágában három napot, egyszer pedig Belgrádban kellett töltenie egy estét egy konferencia után, mert csak reggel indult visszafelé vonat. De hozzá volt szokva, hogy megcsinálja, amire Kata kérte, így ez a zártéma sem okozott gondot.

A kerékpár lakatolása közben figyelt fel a lányra. A sarki dohánybolt előtt állt, fölfelé tekintve a szemközti ház homlokzatát nézte. Tavasz volt. Szinte önkéntelenül sétált oda mellé, és ahogy a lány tekintete fölfelé szegeződött, ő is abba az irányba nézett. Magas, barna hajú volt, szinte az ideálja, bár akkor ezt nehezen tudta volna bevallani önmagának Kata mellett, aki alacsony volt és szőke.

– Fecskék – szólalt meg a lány.

– Aham – felelte ő.

– Minden télen lerepeszti a jég a fészküket, és minden tavasszal újraépítik. Most kezdtek hozzá.

Tényleg ott ugrált néhány madár a szemközti ház párkányán, billegtek és ugráltak. Nem tudta volna megmondani, hogy fecskék, tőle akár verebek is lehettek volna. Mondjuk igaz, hogy feketék, a veréb inkább szürke – gondolta magában.

– Kérsz valamit? – szólalt meg ismét a lány. Sokáig gondolkodott.

– Kérek.

Végül egy szénsavas ásványvízzel távozott, aztán gyorsan elintézte a zár ügyét. Szereltek be biztonsági hevederzárat, így már minden rendben volt. Nem kellett volna többet a Király utca felé kanyarodnia, de azért hetente többször tett egy-egy kitérőt. Hamar megjegyezte a lány beosztását. Seronnak hívták. Először arra gondolt, hogy mennyire fura név, aztán már inkább arra, hogy valójában különleges. Többnyire a szokásos szénsavas ásványvizet kérte, néha egy-egy zéró kólát. Volt otthon, vidéken egy kutyája, egy szálkásszőrű tacskó, Artúrnak hívták, róla elég sokat beszélgettek, főleg, hogy a lány állatorvosi asszisztensnek tanult.

Ekkortájt kapta meg Kata az állást Írországban. Kábé egy hónapra rá, hogy beszerelték az új zárat. Ment vele. Úgy nézett ki a helyzet, hogy amit Kata egyedül megkeres kint fogorvosként, az jócskán több a kettőjük itthoni fizujánál. Ő is kapott kint munkát, mondjuk nem szakmai volt, és nem is kötődött különösebben a magyar-történelem szakhoz, amit itthon elvégzett, de hát valamit valamiért.

Aztán elröppent négy év. Ezek valahogy mindig csak úgy elröppennek. Furcsa volt ennyi idő után úgy leszállni a reptéri buszról, hogy nem csak látogatóba jön. Most kezdte el érezni, hogy tényleg vége. Majdnem egy teljes évet töltött még kint, az első három hónapban ráadásul még egy lakásban is éltek – az ír bérleti szerződések összekötő ereje! –, aztán ő lelépett, de nem jött azonnal haza. Maga sem értette, hogy miért, talán a félelem miatt. Nem emlékezett, milyen Budapesten egyedül.

Már megvolt az albérlet, de csak hétvégén költözhetett be, addig ott voltak a régi bérlők. Egy haverjánál húzta meg addig magát. Bálintnak hívták, a Lövölde tér közelében lakott a barátnőjével és két macskával. Szép nagy lakásuk volt. Kifelé indult hát a Körútról a Király utcán.

Hirtelen eszmélt rá, hogy pontosan ott áll. Hogy ott meredezik előtte az a parkolási tábla, amelyhez négy esztendővel azelőtt odalakatolta a kerékpárját. A dohánybolt is ugyanott nyílt, az utca túloldalán. Mondjuk min is lepődött volna meg: a privatizáció óta ez volt a legjobb biznisz ebben az országban. Dohánybolt még sosem zárt be!

Az idő azért nyomokat hagyott: jóval lelakottabb belső tér fogadta. Szétnézett. Nem csak ez volt más. Újak voltak a logók, a hűtők, minden. Még a Coca-Cola is arculatot váltott ennyi idő alatt.

– Parancsol valamit, fiatalember? – kérdezte a negyvenes eladónő. Ő közben az egyik új hűtőt nézte, amelyik csak kisüzemi sörökkel volt tele. Akadt köztük olyan palack, amelyről Bud Spencer arca tekintett vissza rá, meg olyan is, amelyen részeg nyulak meresztették gülü szemeiket. Pesten is dúlt a kézműves sörök forradalma.

– De fura, ilyenek régebben nem voltak még itthon. Legfeljebb Kőbányait lehetett kapni ebben a boltban.

– Változnak az idők, fiatalember. Kéri valamelyiket?

Fotó: Restu.hu

– Nem, köszönöm. Dolgozott itt egy Seron nevű lány, nem tudja esetleg, hol van most?

– Sajnálom, de nem – mondta kelletlenül a nő. Elgondolkodott pár pillanatig.

– És a főnökét nem tudja esetleg megkérdezni? – tette fel félve a kérdést.

A nő értetlenül nézett rá, majd megszólalt.

– Ne haragudjon fiatalember, ebben nem tudok segíteni – mondta szigorúan, eltelt néhány másodperc, megváltozott a tekintete, mint akinek az elméjén átsuhan egy réges-régi emlék.

– De ha azt akarja a sors, úgyis találkoznak még.

Ez a bugyuta mondat lebegett a fejében, ahogy a telefon kijelzőjét bámulta a metrón. Hogyha a sors akarja, úgyis találkoznak még. Sosem hitt a sorsban. Jó és rossz döntésekben hitt, amelyek csak rajta múltak, és utólag általában belátta, hogy a rossz döntéseket hozta meg.

Fotó: Maxpixel.net

– Még hogy sors – motyogta maga elé. Nézte a telefon kijelzőjén az egykori dohányboltos lányt. Egy csomó kutyás kép volt fent róla, az egyik fotó egy rendelőnek látszó helyen készült. Ezek szerint elvégezte az állatorvosi asszisztensi tanfolyamot. De miért festette vörösre a haját? Sosem tetszett neki a vörös, mindig is a barna hajú lányok jöttek be neki. Meg egyáltalán, minek kellett az a piercing az orrába? Piercing nélkül sokkal jobban nézett ki. Ki tudja, mi mindenben változott még ennyi idő alatt?

Gondolkodott egy darabig, nézte a kijelzőt, balra húzta a képet, aztán kilépett a Tinderből. Felhívta a Két Szerecsen éttermet.

– Jó napot kívánok. Volt ma estére egy foglalásom önökhöz. Szeretném lemondani.

A beszélgetés végén elrakta a telefont, hátradőlt, s lassan, szemlélődve körbejáratta tekintetét a metrókocsiban.