Nyilván nem rögtön Kossuth-díjas, vagy bestsellereket sorra termelő sikerszerző, elsőre még csak pályakezdő író. Most itt tartok én is, de folyamatosan haladok előre, rendszeresen jelennek meg szövegeim irodalmi lapokban – legutóbb épp az Élet és Irodalomtól jelezték, hogy bemutatják három versemet –, készül az első novelláskötetem Éhség címmel, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) kiadásában. Bevezető posztomban úgy fogalmaztam, hogy nem hagyományos úton és életkorban csöppentem ide – már ha van ennek hagyományos útja –, hogy visszatekintve azt látom, lehetett volna ezt gyorsabban, ügyesebben csinálni, és a hibáim és tapasztalataim megosztása talán hasznos lehet másoknak is. Emellett azt is gondolom, hogy ugyanilyen hibák lehetnek a gátjai mindenfajta önkiteljesítésnek. Ne kövessétek el ezeket!

Alakulhatott volna úgy, hogy elkezdek írni középiskolás koromban, majd attól függően, hogy mennyire vagyok jó, biztatni kezd a magyartanárom, ha netán olyan a családi hátterem, valamelyik rokonom, tanácsokat adnak, hogy merre haladjak tovább, milyen könyveket, szerzőket olvassak. Valaki közülük beavanzsál egy fiatalokkal foglalkozó irodalomszervezőnek, közben elkezdek eseményekre, írótáborokba járni, fejlesztem magam és kapcsolatokat építek.

Ez lett volna a „hagyományos” út. Én viszont egyrészt nem ilyen közegből jöttem. A családomban nyoma sincs művészeknek, egy szabolcsi kisváros sem a pezsgő irodalmi életéről híres. A gimnázium, ahová jártam, remek suli, de inkább a reálos érdeklődésűeknek. Részben emiatt is voltam járatlan a kortárs magyar irodalomban, nemzetközi szerzőket olvastam, így nem igazán ismerkedtem meg a közeggel, ahová be szeretnék kerülni. (HIBA1)

De nem akarom másra hárítani a felelősséget. Ugyan nem nekem lejtett a pálya, azért nem kellett volna ennyit várni. Gyakran követtem el azt a hibát, hogy nem hittem eléggé magamban, s így a kudarcok azonnal eltántorítottak attól, hogy továbbhaladjak az utamon. Sőt, sokszor már azelőtt eltántorítottak, hogy belevágtam volna. Folyamatosan feladtam, félbehagytam a dolgokat. (HIBA2)

Írni mindig is írtam, ettől senki sem tudott eltántorítani, viszont nem fektettem elegendő energiát abba, hogy ezeket az írásokat megmutassam hozzáértőknek, szerkesztőknek, végső soron publikáljam. Pedig ez utóbbi elengedhetetlenül fontos. (HIBA3)

Hosszú, buktatókkal teli út volt. Egy dolog szerencsére nem kopott meg, nem tudták kiölni belőlem a legundokabb szerkesztői válaszlevelek sem: az írás szeretete. Szép lassan, olykor önmagam számára is észrevétlenül, de dolgoztam, képeztem magam, a „normál életben” is találtam olyan hivatást, ahol egyrészt szavakkal dolgozhatok, másrészt izgalmas emberekkel és történetekkel ismerkedhetek meg. (Előbb egy remek egyetemi lap, a Közgazdász, majd a Napi Gazdaság munkatársa voltam. Talán sosem fogom tudni kitörölni az OEP adatbázisából, hogy egykor a Magyar Időknek írtam, pedig akkor még Magyar Idők nem is létezett, csak Napi Gazdaság volt, amíg szét nem rombolták. A Napi után jelentkeztem gyakornoknak a média- és reklámszakma legfontosabb magazinjához, a Kreatívhoz. Azóta eltelt jó pár év, most ugyanott főszerkesztő-helyettes vagyok.)

Közben folyamatosan írtam, de – ahogy már említettem – nem foglalkoztam vele, hogy ezeket az írásokat megjelentessem. (HIBA3, ismét) Ez azért nem teljesen igaz, mert volt nagyjából tíz év alatt úgy három próbálkozásom. A háromból az egyik kedves, az egyik semleges, a harmadik egy elég kellemetlen, lehúzó visszautasítást kapott, ami ismét évekre eltántorított attól, hogy újra próbálkozzam. (HIBA2, ismét) Arra persze jó volt, hogy átértékeljem kissé az írásaimat, de korántsem kellett volna annyit várnom az újrapróbálkozással, amennyit vártam. Az is hozzátartozik, hogy egyből azokkal az irodalmi lapokkal próbálkoztam, ahová nagyon nehéz bekerülni, azt mondják, ezek némelyikébe még Kossuth-díjasoknak is hónapokat kell várniuk, míg megjelenik egy-egy írásuk. Vagyis nyugodtan kereshettem volna könnyebben megközelíthető, nyitottabb, mondjuk online lapokat, ahová elküldöm a szövegeimet.

Úgy két évvel ezelőtt újra nekifutottam – immár elszántabban – a szövegeimnek, versnek és prózának egyaránt, elkezdtem egyre több helyre, pályázatokra elküldeni azokat. A legfontosabb ezek közül a Fiatal Írók Szövetségének alkotói pályázata volt. Nem igazán vártam semmit, hirtelen felindulásból, a határidő napján adtam le az anyagot, ám pár hét múlva kaptam egy emailt, hogy várnak a FISZ-táborba, ahol kihirdették, hogy a szakmában teljesen ismeretlenként második helyezett lettem, és kiadják a novelláskötetemet. Itt tartok most. Készül a könyv, napi kapcsolatban vagyok a szerkesztővel, a grafikussal, a megkerülhetetlen Facebookkal.

És akkor a végére fussuk át újra a hibákat, amelyek lassították ideérkezésemet:

• HIBA1: ha nem vagy képben a kortárs irodalmi közeggel. Nyilván nem kell betéve ismerni minden felkapott szerzőt, de nem baj, ha tudod, hogy 2017-ben ütemhangsúlyos, felező tizenkettes verssel nehezen fogsz bekerülni irodalmi folyóiratba. Ehhez nem árt olvasni néhány kortárs művet, különösen abban a műfajban, amiben magad is alkotsz.
  
  
• HIBA2: ne tántorítsanak el az első pofonok! Egyrészt senki sem ír elsőre Nobel-díjas nagyregényt, másrészt minden szerkesztő ízlése más és más. Gondold át a szerkesztői kommenteket, vedd figyelembe a javaslatokat, tanulj, képezd magad, aztán próbálkozz új szövegekkel, és ha ismét nem sikerül, akkor próbálkozz másutt. A lényeg, hogy ne add fel.
  
  
• HIBA3: ne csak az írásra szánj időt, hanem a szövegeid utógondozására is. Hogy azok megjelenjenek, szedd össze, mit, kinek akarsz küldeni, google-özz, menj el könyvtárakba, nézd meg, melyek az aktuális irodalmi lapok, olvass bele azokba, küldj egy normális, nem túl hosszú levél kíséretében 3-5 szöveget – verset, novellát –, rendesen megformázva, de azért egyszerűen, wordben egy-egy szerkesztőnek. (Ha regény írtál, az más tészta, arról később talán külön is írok.) Ha visszadobják, hát küldd el valaki másnak. Szóval szánj energiát a publikálásra.
  
  A gondolkodó író - Forrás: E.N.Chirikov 1904 / Wikimedia