Ma, azaz március 31-én szombat este bezár a Morrison's Opera. Aki sosem járt ott, az is biztosan hallott róla, hiszen 1993 óta volt nyitva, az egyik első olyan kocsma/bulihely volt Budapesten, ahol a külföldiek is jól érezték magukat. Ma már egész városrészek vannak, ahol a külföldiek néha túl jól is érzik magukat, a kis mellékutcában lévő Morrison's pedig végleg bezár. Semmiben sem volt különösebben kiemelkedő, szerencsére a sznobok messzire el is kerülték, de legalább volt hangulata, olcsó volt a sör, kellőképp alpári a zene, szóval egy átlagember egész jól tudta érezni ott magát. Egy novellámmal búcsúzom a helytől, melynek eredeti változata az Éhség című könyvemben jelent meg, és amelyet – most már bevallhatom – egy sok évvel ezelőtti, Morrison's-ban töltött éjszaka ihletett. Picit azért átírtam most nektek, hogy igazán méltó búcsú legyen... Ha ma este arra vetődtök, igyatok egyet helyettem is az Ikrek egészségére!

Ikrek

Anna azért hagyott el, mert okos lány volt. Nyilvánvalóan tudta, hogy amikor reggel hétkor hazaérek a céges buliból, s azt mondom, hogy a kollégákkal partiztunk a Morrison’s-ban, aztán beültünk még inni egyet a Wesselényi 4-es 6-osba, akkor pontosan abban az ütemben hazudok, ahogyan mozog a szám. A boxerem felől érkező gyümölcsös latexillat, a mellszőrömbe gabalyodott hosszú szőke hajszálak, és a kiszívott nyakam sem segítettek, hogy előadjam a feddhetetlen alibit.

Amikor a következő hivatalos utamról hazatérve egész nap nem vette fel a telefont, a reptérre sem jött ki elém, már tudtam, mi vár majd a lakásban. Az ablakokon behúzva a sötétítő, odabent csend, üresség és elhagyatottság. Átköltözött valamelyik barátnőjéhez, a nővéréhez, talán vissza a szüleihez – a lényeg, hogy elhagyott, elvitte az összes cuccát, elvitte mind a hatvan pár cipőt, az íróasztalt, a digitális hajszárítót, a Fiskars-késkészletet, a Szép Versek köteteket, amiket ajándékba kapott tőlem, és elvitte Zsömlét is, a menhelyről örökbefogadott keverék kiskutyánkat. De a legfontosabb mégiscsak az, hogy elvitte magával magát is, és ezzel nem tudtam mit kezdeni.

Pedig felkészülhettem volna rá. Hiszen évekkel korábban kezdődött, bár egyáltalán nem tudatosan. Az Opera mellett, a Morrison’s pincehelyiségében ünnepeltük egyik barátom születésnapját. Tequilaakció volt, erre is emlékszem. A tánctéren két egzotikus külsejű lány dobálta magát, néha felém tekintgettek. Később derült csak ki, hogy az egyiknek bejönnek a „Tony Soprano” típusú pasik, és mivel kopaszodtam, meg kellőképp nagydarab is vagyok, megtetszettem neki. Talán még így sem mentem volna oda, ha nincs az a mocskos tequila, amiből betermeltünk gyors egymásutánban vagy nyolc felest a haverokkal. Innentől kezdve viszont nem volt megállás, megszólítottam őket, táncoltunk, csókolóztunk. Testvérek voltak, Anita és Nóra.

Kilenc körül telefoncsörgésre ébredtem. A készülék a kihúzható kanapé túloldalán, a karfán hevert, a fél ágy és egy meztelen, lepedővel alig takart női test választott el tőle. Anna hívott, ami már csak akkor tudatosult bennem, mikor a lány átnyújtotta a készüléket. – Hívnak – motyogta félálomban. Én barom, felvettem, pedig egyáltalán nem lett volna feltűnő, ha kinyomom, vagy csak hagyom csörögni. Akkor még nem éltünk együtt Annával, nem tudhatta, hogy nem otthon aludtam, és azt sem, hogy nem vagyok bent az irodában.

Elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha a lány netán felveszi, vagy a néhány mondat alatt, amit Annával félálomban váltok, megszólal, akár csak eltüsszenti magát. Szerencsére csendben maradt, ahogy Nóra is, aki fölöttünk aludt a galérián. Hasonlítottak egymásra, a barátaim azóta is úgy emlegetik őket, hogy az ikrek. Sosem mondtam el nekik az igazat, hogy nem voltak testvérek, és bármennyire is jól hangzik, valójában csak egyikükkel feküdtem le.

Ezen a reggellel kezdődött tehát, vagy ha úgy tetszik, ekkor fejeződött be minden. A helyzet újdonsága lehengerelt. Bizsergető élmény volt egy ismeretlen lakásban, ismeretlen nő mellett ébredni, ahol ismeretlen illatok és tárgyak vettek körül, mégsem sugárzott belőlük semmi idegenség, csupán egy új, felfedezésre váró, kellemes világ. Először azt érzékeltem ebből, hogy megváltoztak a bútorok, melyek az éjszaka díszletét adták. A kis lakás reggel egészen másként festett, mint sötétben, a szoba berendezése, még a szagok is kicserélődtek, a sötétből barna komódok, fekete ruhásszekrények, ketrecben élő, pisze orrú angóra nyulak merészkedtek elő a fényre.

Közben ott volt mellettem egy lány, akiről mit sem tudtam azon kívül, hogy éjjel szeretkeztünk, hirtelen még a nevére sem emlékeztem. Hanyatt, meztelenül feküdt, közben felderengett az előző este, ahogy leszólítom, s táncolok velük. – Törökök? Arabok? Indiaiak vagytok? – faggattam őket naivan a származásukról. Beugrott az a kép is, amint az Andrássyn sétálunk hazafelé. Anita – közben beugrott a neve – ekkor felébredt, felém fordult, csókolózni kezdtünk. Gördülékenyebben és kellemesebben ment a szex, mint éjjel.

Háromszor találkoztam még velük. Kijózanodva már az első reggelen rájöttem, hogy a távoli egzotikum helyett két cigánylányt ismertem meg. Egyáltalán nem zavart. Nem mondtam el nekik, hogy van barátnőm, és hamar érezni kezdtem, hogy ők is titkolnak valamit. Hogy szegények, azt azonnal láttam. Anita kiszolgáló volt egy gyorsétteremben, Nóra még szakközépbe járt, alig volt pénzük. Anita úgy gondoskodott a húgáról, mintha az anyja volna, amikor az igazi szüleikről faggattam őket, kerülték a választ. Pénzt is kértek, húszezer forintot, lakbérre, amit szó nélkül odaadtam, bár nem szoktam kölcsönadni. De nem emiatt döntöttem úgy, hogy véget vetek a dolognak. Egyszerűen túl kockázatosnak ítéltem, és Anitával szemben sem éreztem fairnek a dolgot. Egy szombat délután mentem át hozzájuk, mikor Anna hazautazott a szüleihez. Nóra épp pörköltet főzött, meg is kínált, de akkora gombóc terpeszkedett a gyomromban, hogy mellé egy egészen apró húsdarab sem fért volna be.

Kavargatta az ételt, mi Anitával felmentünk a kis galériára beszélgetni. Körülményesen vezettem fel a dolgot, borzasztó nehezen bírtam kimondani. Rettegtem, hogy reagál, féltem a csalódottságtól, a szemrehányásoktól. – Hát persze, hogy van barátnőd. Egy ilyen rendes srácnak hogyne lenne – mondta, s megsimogatta az arcom.

Azzal folytatta, hogy ő sem volt teljesen őszinte. Hogy igazából nem a nővére Nórának, hanem az anyja. Hogy nem huszonhét éves, hanem harminchét, és igazából Zsuzsának hívják. Hogy a pénz arra kellett, hogy megadja, amit – így fogalmazott – Nóra kapartatására kölcsön kért. Miután az apja megerőszakolta. A végén ismét kért némi pénzt, hogy elköltözhessenek egy külvárosi lakásba, mert annak a bérlését nem tudta tovább fizetni, és nem is akarta ott megvárni, míg a férjét kiengedik a börtönből.

Szédülten bámultam magam elé. Letaglózott az őszinteségnek ez a hirtelen hulláma, nem tudtam, mit higgyek el belőle, és abban sem voltam már biztos, hogy arra kell a pénz, amire mondja. Odaadtam, amennyi nálam volt, aztán mentegetőzve elsiettem. Nem is kerestem őket egy darabig. Eltelt több hónap, de nem bírtam kiverni a fejemből a történetüket.

Az önkormányzati lakásban már mások laktak. A szomszédok sem tudták, hová költöztek. Próbálkoztam Nóra középiskolájával, kitaláltam egy kamu sztorit, hogy nálam maradt egy könyve korrepetáláskor, beleírtam, hogy hívjon fel, vagy írjon, aztán a számomat, e-mail-címemet. A portás rögtön levágta, hogy kamuzok, de rendes volt, segíteni viszont így sem tudott. Nóra pár héttel korábban kiiratkozott.

Ez a három évvel korábbi emlék kavargott bennem, miközben ott ültem, s még éreztem Anna illatát a kiüresedett nappaliban. Ahogy mondtam is, tulajdonképp azon a morrison’s-os éjszakán kezdődött – vagy ha úgy tetszik: akkor fejeződött be minden. Akkor kezdtem el élni azt a furcsa, olykor izgalmas, máskor fárasztó, ám a kelleténél mindenképp hosszabb ideig tartó második életet, aminek a sötétség adott kereteket, s amely féldecikben mért Morgan Kapitányoktól az éjszakában megismert zenészbarátokon át gangos házak kapualjaiban félrehúzott női fehérneműkig tartott, és nem akárhová, hanem sehová sem vezetett.

S hogy akkor mégis, merre tovább? Fogalmam sem volt.

Halványan még emlékeztem Nóra vezetéknevére. Bekapcsoltam a laptopot, keresgélni kezdtem Facebookon. Baseballsapkás, napszemüveges nyári profilképpel szerepelt, mosolygott, boldognak tűnt – persze a Facebook-képe alapján mindenki annak tűnik.

Szombat délután volt. Megcsörrent a telefonom, az a barátom hívott, akinek a születésnapját azon a bizonyos éjszakán megünnepeltük.

– Szevasz! Halottad? … Te nem is hallottad? Bezár a Morri! Ma este van a búcsúbuli. Nincs kedved lenézni?

Szerényi Szabolcs

Ha érdekelnek további történeteim, látogasd meg írói oldalamat, vagy kövess be az Instagramon!